Ének

Piszkozatok között volt már egy hónapja. Végül is, miért ne...

Múlt éjjel három látogatóm is volt.

Az első az elmúlt szerelmek szelleme volt,

soványan, karikás szemekkel esett be,

és a szomorúság, vigasz és szemrehányás

különös egyvelegével vett szemügyre.

De hát miért is lenne elégedett?

De miért is lenne csalódott?

Nem a mennyiség, a minőség számít,

ha pedig az elmúlt szerelmeket képviseli,

örülnie kellene, hogy ilyen kicsi a terhe.

Bár kezein megvillantak gyógyult vágások,

és elsőre tán túl soknak ható láncok

fonták körbe alig látszó szívét,

ott voltak orcáin a mosolygödröcskék.

Minden szerelem fáj, de a régi idővel

majd könnyű lesz, s egy szép napon

elporlad majd, mintha nem is lett volna.

Ó, értem már, szegény szellem,

azért születik, hogy egyszervolt szép

dolgok halvány emlékeként létezzék,

s egy szép napon csöndben megszűnjék,

sosem érezve igazán a boldog percek voltát,

csak holmi sejtések, képzelgések fals falán át,

így hát én vigasztaltam őt még,

így kapva meg az igazi leckét.

Ha szép volt, ha nem, ha jó volt, ha nem,

ami emléknek születik, úgy is hal meg,

hát ne bánd sosem, a szív megtörhet,

de az csak burok, ezt ne feledd.

Eltűnt egy pillanat alatt, s helyében

a jelen szerelem szelleme termett,

ki maga egy holt paradoxon,

erőteljes test, de átlátszó,

benne egy kettészakadt szív,

két darabját már csak egy

halvány remény tartotta össze,

szemei csillogtak, de körülötte

éjfekete karikák, szája egyik pillanatban mosolygott

aztán megremegett, csak intett, hogy kövessem,

kezei szépen ápoltak, csak a tenyerébe vájt körömnyomok

csúfították el,

minden lépésnél egy vörösségtől is nedves zsebkendő nőtt lépte nyomán, 

bár nem láttam rajta, hogy sírna vagy vérezne,

belül - suttogta - ne lássa senki, de hisz tudod...

igen, tudtam, s tudom még most is,

miközben egy üres padhoz vezetett,

itt lehetne egyszer vége mindennek,

mondta, s felvett egy falevelet, 

túl nagy a szíved s mégis csak egy

embert engednél be?

az egy ember pedig ő és senki más?

igen - feleltem

lemondóan sóhajtott,

csak megnehezíted a dolgom,

de tied az utolsó szó,

így hát tartom falaid, míg lehet,

s viszek egy darabot neki

szíved kerítéséből szívének,

hátha hozz helyette egy

darabot a sajátjából;

elsárgult kezében már a falevél,

s miközben szép lassan eltűnt,

a tájjal együtt,

még láttam, hogy porlad szét

a hulló levél a pad deszkáin,

s tán megértettem, tán nem, 

de agyamban egy hang, az enyém, 

így suttogott:

legyen szíved hű választottadhoz,

ha nem is lesz közös padotok,

ne adj másnak hazug álmot,

magadnak boldogtalanságot,

próbát tehetsz, de ne sírj,

ha elbuksz, s a keserű íz,

mi szádban marad, remény,

nyeld, nyeld és vissza ne nézz,

csak szívedhez hű maradj,

ha fáj, hát fájjon boldogan.

az eljövendő szerelmek szellemét 

csak egy pillanatra láttam, ahogy

megállt ablakom előtt, majd

tovasietett, egy szót mormolva maga elé, melyet

a szél fújt be az ablakrepedésen:

sajnálom...